" A vers a szeretet nyelve."

(Gyurkovics Tibor)

A csend dala

 

Amikor a hold

aranyra festi

a kertek alját

csöndben, némán 

 

köszönt  távolról.

Az éjszakai

csöndben rádborul

a némaság, 

 

Énekelj egy dalt,

hogy csak én  halljam,

-lelkemhez érj el, -

és gondolj rám.

 

Csöndben, csak nekem

hangtalan, - némán,

más nem hallhatja 

a csend dalát. 

 

 

 

Álmodunk tovább

 

Most itt vagyok,

várok csöndben veled.

Várok egy percre,

egy szívdobbanásra, 

várok egy álom 

beteljesedésére,

ahol fogod a kezem,-

és álmodunk tovább. 

 

 

 

Zúg az erdő

 

Aranylón reszket az ég, 

vadul fúj a szél, 

kergeti  álmait, 

űzi messzire.

Szürke fellegek

cikáznak az ég alján.

Zúg az erdő, 

zúgnak a  fák...

Becsukom  szemem,

és csöndben álmodom...

Zúg az erdő,  -

zúgnak a fák...

Langyos szellő 

megcsókol szelīden...

 

 

 

Álmodom tovább...

 

Ūlök a kerti padon, 

elmélázok egy dalon.

Itt kószál mellettem  a nyár, 

égetőn, - forrón.

Két kézzel szórja lángjait. 

Megül a csend a fák között, 

s behúnyom a szemem, 

és a rózsaszín fényben 

àlmodom tovább...

Megjött a nyár,  az én 

szerelmes-boldog nyaram. 

Lecsapott rám  szédítőn,

szikrát gyújtva, vad viharral,

táncra perdül szírteken, 

kéklő tengeren. 

Behúnyom a szemem és 

álmodom tovább...

 

 

 

Négy  sor

 

Esik, csak esik örökké...

Sikolt, jajong a szél, 

borzadnak a levelek.

Odafent felhőt repít a szél....

 

 

 

Ébredés

 

Ébred a város,

a sötétség foloszlik,

elbújik a fák, 

s házak mögött. 

Félálomban

kinyílnak komor

ablakszemek.

Ébred a város...

Hallom érverését. 

Tülkölnek az autók,

zsong-bong az élet. 

A hajnal enyhe-

kéket  rajzol az

ég aljára.

Álmaink elszállnak,

a nap simogatja

az álmos lelkeket.

Beszippantom az ébredő 

hajnal illatát.

Valahol rigó  fuvoláz...

Ébred az erdő, 

megbújik a fák 

között a pajkos nap.

Mėg nyújtozkodnak

a fák, s virágok,

de lassan csókra 

adják  ajkakat

a felkelő, -

aranyló napnak.

 

 

 

Nehéz a szépről írni

 

A valóságról  írni 

mindig nehéz.

Nehéz igazat,

valót,  s jót írni. 

Nehéz megírni 

ahogy libben a szél, 

tűz a nap a

látóhatár fölött. 

Ahogy suhintja 

a szél a zöld 

ágakat.

Nehéz írni a szépről ,

mikor omló

falakat

bedőlni látsz.

Ahol virág helyett

fegyvert fognak

a suhanc.

Ahol demagóg

elméletet gyárt

néhány embertársad. 

Nehéz a jóról

pakolni szüntelen.

Csak magaddal hitted

el, hogy van még 

a világon szépség, 

amit észre 

kell venni.

Kitárt karokkal

befogadni 

a világot.

 

 

 

Gyújts egy csillagot

 

A porlepte úton

vonulnak a fák, 

futnak az évek. 

Hiába  nézel 

a fénylő  távolokba,

minden oly messze van.

Messze az élet:

és ami élet,

az is csak harcol

a mind3nnel,- harc 

az álmokkal. 

Ott fönt is harc van,

csillagok gyúlnak,

s kialszanak.

Itt lent lelkeken átok,

vagy gyönyör ég. 

A porlepte úton

futnak az évek, 

az űri távol messze van...

A távolok csillagvirágát

ha elkapod, s talán 

meggyújthatsz egy csillagot.

 

 

 

Selyemszárnyat nyit az ég

 

Selyemszærnyak az égen, 

csak úgy röpülnek

a végtelen semmiben. 

Parolázik a fénnyel 

szellő-buborék. 

 

Már  trillázó pacsirták 

búgnak a fényben. 

Végig szikrázik, 

fönt a tavaszi légben 

egy halvány mosoly. 

 

 

 

Tavasz van

 

Valahol

traktor zúg,

bársony-barnára 

festi a föld 

minden zugát. 

Kondenzcsíkok

az égi mezőn 

szántanak. 

Szellő lebben,

nyárfa libben, -

táncot lejt

a napsugárral. 

Tavasz kacsint

kacéran,

felesel a

teli  fénnyel.

Madárraj 

csivitel, -

fürödnek

a légben.

 

 

 

Titkos világ

 

Kint megremeg az

este

a csönd  becsukja

kapuit nesztelen, -

halkan. 

 

Csillagok vonulnak,-

fárad, 

elhallgat ott a csend,

fák tövében,  s tó mentén

álmot

lát a göncölszekér.

Ālom

zuhan le a földre,

betakar lelkeket,

de én

még ébren, titokban

őrzöm 

az éjszakát veled, -

ez a mi világunk,

titok, - fény, - éjszaka 

mienk. 

Az űri világban 

csak ketten létezünk,

egymás kezét fogva titkon,

vágyva a csillagokat.

 

 

 

"Arra ébredtem, hogy rád gondolok"

 

Papírt  és tollat fogok kezemben.

Sötét van, aludni kellene.

Írni szeretnék, nem fog a tollam,

Rád gondolok itt a sötétben.

 

Kintről a hold vilāgītja szobám,

villany nem kell, így írok verset.

Fázom,  takarom magamra húzom,

száz Papírt tele írtam  neked!

 

Pihenni kellene, álmot látni,

téged látni, ahogy jössz  felém.

De most csak a sóhajom hallatszik

az éjkék csöndben és a hangod:

 

"arra ébredtem, hogy rád gondolok"...

• egyfolytában rád gondolok, 
• hajnaltól a társtalan álomig,
• míg papír és toll van a kezemben.

 

 

Arc

 

Egy arc néz rám,

csupa mosoly,

csillogás,

messzi- távol.

-Kézzelfogható 

ölelés,  - öröm, 

sok csoda, - 

ami nincs.

 

 

 

Ha a verseim olvasod

 

Ha a verseim olvasod,

ne kérdezd,  hogy ki vagyok. -

Minden dalban ott vagyok.

És ne láss a szívembe,

ne kérdezd merre járok,

ne akarj megismerni!

 

 

 

Kong a csend 

 

Otthagytam mindent,

most üres a székem, 

a csönd ül helyemen.

Egy üres fotó,

arctalan mosollyal

arcán pótolja 

a pótolhatatlant. 

Lélektelenül

mosolyog rád...

Most évek óta üres 

a ház,  - a szoba.

Kong a csend...

A hiány itt dőrömböl 

belül az ajtón,  -

és nézek a semmibe...

 

 

 

Segítek 

 

Én segítek!

Segítem az álmodó,

hogy jó legyen.

Én segítem a lelked

mélyéről feltörő 

varázst,  hogy

könnyebb  legyen,

segítek látni

a láthatatlan.

Segítek neked,

hogy látva 

láss  életet!

Segítek neked,

fogom a kezed, -

te is fogd a kezem, -

ne engedj el soha!