" A vers a szeretet nyelve."
(Gyurkovics Tibor)
Ez a föld az enyém
Ez a föld az enyém,
ahol ragyog a kéklő ég,
ahol hallom a földnek lehelletét.
Ahol a déli parton táncol a tenger, -
édes-bús dallamot hoz felém a szél.
Ahol kígyóként tekeredik
a vén Duna, s csillan tükre
ha rámosolyog a nap sugara.
Ez a föld mind az enyém, ahol
érezni a friss széna illatát,
ahol ökörnyæl kergeti
a dėlibæbot. Ahol a nyírségi
homoknak vége sincs...
Ahol a delelő gulya nagyokat
hallgat, - madár, szellő se rendben.
Ahol a tárogató hangja
fölszáll a bús messzeségbe.
Enyém az egész világ,
a narancsligetek illata,
a jéghegyek rideg, kopár csúcsa,
enyém az a szél rózsa ott a kertben.
Enyém ez az ádáz csatákkal
téli földeken, ahol az ember
földanyjára emel kezet.
Ahol hiába álmodsz
kéklő, s hullámzó tengerről,
csak üszkös habok kergetik
a magányos csillagbuborékokat.
Szürkeség
Csupa sivár szürkeség minden,
az asztalon a rózsa már elszàradt,
a fotó mellette arctalan, - szótlan.
Egyedül harcolok a nappalokkal,
viaskodom az éjszakákkal...
Hová lett a sok-sok mosoly,
nevetés, tarka virágok illata?
A magány poétája vagyok
Sebzett a szívem, a lelkem,
nem írok andalító muzsikát,
ne várj tőlem ábrándokat!
A torkom fojtogatja a sírás,
az éj, s magány poétæja vagyok.
Magam vagyok,
Egyedül nagyon az álmaimmal.
Itt őzönlik, árad a csönd.
Magam vagyok
magānyommal, mely egyre csak nő...
A ködön át nincs fény és hiába
álmodom rõzsaligetekről, szerelemről.
Az élet innen messze van nagyon,
örökké való maganyom meg csak nő...
Én nem írok szerelmes dalokat,
ne várj tőlem ábrándos muzsikát!
Már nincs semmim,
csak sivár verseim írogatom.
Már lelkemet,
szívemet szetosztottam.
Nekem nem maradt semmim,
de koldulniszeretetet nem fogok!
Álmait szövő, bús költő lettem.
Mindig itt vagyok
Én mindig itt vagyok,
minden pillanat
csak téged idéz.
Benevetnek a csillagok
magányos szobám
ablakán.
Rólad mesél a
ven hold, s mindenség!
Rólad mesél minden,-
a süvítő szél odakint,
és közben hallom a hangod,
s újra benevetnek
az égő csillagok!
Te élsz!
Te látsz még engem?
Már nem vagy velünk,
-hiányod kegyetlen.
Nem vagy! Hol jársz most?
Minden nyíló virág
Rád emlékeztet,
tücskök tánca,
- hegedűjük hangja.
- Rád emlékeztet a
- lágy szellő suttogása,
- a napfény, mikor táncot
- jár az ég alján, -
- lopva, csöndesen.
- Rád gondolok most itt,
- - elfeledve mindent, ami
- rossz, bánatot hoz.
- Most virágzik, még él
- az élet, - nélküled! Miért?
- Még most is élsz!
- Valahol, - mindig, - mindenkor!
Október
Szürke fellegek kergetik
az október hűvös szelet.
Nosztalgiázik még kacéran
egy-egy elsárgult falevél,
kergetik vadul a nyár édes
ízét. A kötélen száradó
ruhák lomhán várják a nap
sugarát. A szél meglebbenti
néha, vad rángatódzással
feleselnek vele.
Előbújik a nap, egy-egy madár
bekacsint az ablakon,
elszállt a nyár - elköszönnek fázósan.
Titok
" Nem mondható el senkinek"
ez örök érvényű titok marad!
Magamra hagytál a magányban,
egy örökké tartó szenvedesben!
De mégis, hol az a sok-sok fény?
Köddé vált, semmivé lett?
Tél szele
A hajnalok egyre
deresebbek, -
oly lustán ébred
a világ.
Kósza csillagok
keringenek még
a világ felett.
Árván búcsút
int a hold,
de azért lopva
vissza-vissza néz.
Már itt táncol az
ablak alatt
a tèl-szagú szél,
lassan beszúrása
fehér-arany porával
erdőket, bokrokat,
pirosló háztetőket.
Rőt vádak elbújnak
az erdők alján.
A hajnalok egyre
deresebben ébrednek.
Valahol harang kondul, -
csendre inti a szelet.
Ősz
Nemrég még
rózsaszín volt
a nyár.
Csoda-szirmok
integettek
a légben.
Méz-ízű szél
elvarázsolt
illatával.
Most az elárvult
fák üzennek
a fagyos széllel,
az ősz jaja
a lehullt
virágot
siratja.
November
A virágok színe
már megkopott,
őszi lombok
deresednek.
Lenyűgözött őszi
varázsát már
elillant.
A park sétányán
meddig virít
még az a néhány
kóbor virág?
Csendben hervadnak
a novemberi
virradatban.
Amott egy macska
rohan, - nesztelen
hazafelé...
Egyre deresebbek
a hajnalok,
egyre fázósabbak
a nappalok, -
egyre jobban
szürkül a táj,
de még hősiesen
ellenáll virág,
fa, lomb, napsugár...
Elmėlkedem
Írnék levelet százat, ezret,
de a képeslapok üresen maradnak.
Írnék level-esőt neked,
de csak egy üres papírt
tartok kezemben. Előttem
van arcod, eszembe jut
néhány emlék, èdes-ölelés.
Itt most tél van, hideg tél.
Szital a köd, zivatar dalol
szívemben. A fájdalom
reszkető átölel. Most
csak veszekszik az éjszakákkal.
A sötét csönd átölel,
ultraviola fény mosolya
nem melegít. Lehet, ha új nap
köszönt a csúcsok felől,
folszáll a köd, elvonul a vad
vihar. Kinyílik egy kapu, -
dalol a szív, s a lélek.
Addig? Írom verseim neked,
fölolvasztanék jèghegyeket,
szednèk tarka szó-virágokat,
emberszivekbe illeszteném,
hogy boldoggá tegyek százakat.
Addig? Köd szitál, tél van,
hideg tél- betakar a csönd.
El ne hagyj!
Alszik a város,
kialudtak a fények.
Csillagok égnek, -
fényt adnak,
hogy lássalak, - itt ne hagyj!
Egyedül félek, - el ne hagyj!
Este
Lassan ráborul az
este a hold-színű
fák árnyára.
A fellegek lopva
elosonnak a
semmibe, - csillag
gyúl,- tündököl
az azúrkék
végtelen. Bíborban
ég a messzesėg.
Ha már nem látlak
Ha már nem látlak többé sosem,
akkor is itt leszel velem.
Minden rólad mesél, minden
pillanat veled van tele.
Ha fölnézek a csillagokhoz
hiszem, tudom hogy velem vagy.
Együtt nézzük a csillaghullást.
Emlékszel? Úgy, mint akkor régen!
A világ zaján keresztül
is csak téged látlak.
Csak téged kutat a tudat,
csak téged szólít a hideg
óceáni szél, észvesztetten
keres. Nem hallod? Kiáltja
neved, sirva-zokogva!
De te távolodsz percről-percre,
de mégis a hangtalan szavakon
át mindenütt ott vagy,
hiába tagad az elme.
Nevess
Egy apró kis virágban
nem látod meg a varázst,
nem látod, hogy neked nyílik,
neked ontja illatát.
A reggeli hármasban
könnyezik a szírma,
nehezen száradnak fel könnyei.
A nap fénye lágyan simogatja,
- újra mosolyog.
- Téged köszönt a rózsaszirom,
- köszönt, - tárd ki szíved,
- nevess az égre fel!
- Nevess,- kinyílik a világ!
Tavasz-dal
Kitárja égi
karját a csönd.
valahol dal szól,
tavasz-dalt hoz
az álom szele.
A zene szívemhez
ér, jázmin illattal
tölti be a szobát.
Mindig ilyen
tavasztól álmodtam,
ahol a mosolyod
betölti a végtelennek
tűnő tavaszi estét.
Ez a fontos
Minden dolog fontos,
fontos, hogy higgyen
a hitetlen, fontos,
hogy a lét valóságos
legyen. Igazi a folyó
folyton folyàsa.
Fontos legyen
az élet és benne te,
fontos legyen az
életed, nem mindegy,
hogyan éled !
Fontos legyen a becsület,
nem mindegy,
hogyan nézel az
emberek szemébe.
Legyen fontos a hit,
amiben hiszel.
Legyen fontos az élet,
hogy élni tudd!
És tegyél úgy,
mintha élnél,
és elég lenne!
Fontos legyen, hogy te
legyél itt, nevess,
derülj, mintha te lennél.
Szeress úgy, hogy elérjen
ide a szó.
Legyen fontos a szerelem
úgy, hogy higgyek benne!
Legyen fontos a szó,
amit kimondása.
Legyen fontos néhány
ölelés s mosoly.
Legyen fontos az élet,
mintha többé nem élnél.
Legyen fontos a nevetés, -
nevess, mintha elnel!
Legyen fontos a volt,
a van és q lesz.
Nevess velem, ölelj át,
ez a fontos!
Novemberi szél
A novemberi szél
rázza , szikrákat
szórva ökleit.
És most elment valaki,
akivel percenként
barátok voltunk,
nemcsak testvérek.
Szó nélkül néztünk
egymásra...
minden rendben volt.
Most a novemberi
szélben minden rólad
szól, az egész életünk, -
gyerekkor, - fiatalság.
Együtt éltünk mindent,
ami jó, és rossz volt.
Most hiányzik
az együttlét, a szeretet, -
hiányzik, hogy nem vagy!
Szerettelek, - szerettél, - örökké!
Magány
Összehúzom
magam kicsire, -
magam vagyok
gondolataimmal.
Összehúzom magam
magányommal.
Ne engedj el
Ez egy másfajta
világ már,
egy másfajta
szerelem ez!
Kinyilt egy világ,
egy csoda, - egy varázs.
Annyi ev után
a hallgatás
is más, szebb!
Most fogd a kezem
és hallgasd
velem a csönd dalát,
és ne engedj el,
maradj velem!
Csak nézz q szemembe,
őszintén, tisztán.
Ez már egy más
világ, másfajta
szerelem, - maradj
velem örökké!
Veled
Ezen a földön mindig
egyedül voltam.
Ezen a földön
egyedül vagyok, -
talán veled?