" A vers a szeretet nyelve."

(Gyurkovics Tibor)

Hét hídon át!

Mennék messzire,

mint akit üldöznek!

Mennek messzire

Utánad esengve!

Mennék messzire,

vársz-e ott mosollyal?

Mennék messzire,

hét hídon át hozzád!

Mennék messzire,

Mennék, menekülnek!

Ālmaimban látlak

és jössz felém.

Mennék messzire!

Nézz rám, pillantásod

nekem, s bennem él!

Árnykényt látlak olykor,

nézz rám, szeretlek!

Nézz rám, hogy lássalak!

Mennék messzire,

hét hídon át hozzád!

Varázs szavak

A tenger homokjába

írtam egy különös

varázs szót.

Egy varázs szót, melyet

mar elmosott lágy eső,

vad vihar.

Neked semmit nem jelent,

csak egy puszta szöveg.

Elfújta

a szél, letörölte

homokba írt szavaim.

Mi maradt

belőle? Egy hangtalan

kiáltás, különös

varázs szó.

Csillogó betűim

neked csak sápadt szöveg.

Nem jelent

semmit. De nekem minden

gondolat remegve

fáj. S hagyom!

Vezess a fényre

Mennék, menekülnek a feny felé,

nem látom a gyertya lángját.

Itt süvít a szél, hideg van,

az ismerős falak leomlottak,

nem lehet összerakni már.

Itt minden fal rideg-kopár.

Sötét van, gyújtsd azt a gyertyát,

fogd a két kezem, vezess a fényre!

Szemben ülsz velem

magányodban.

Jó lenne, ha

így maradnál.

Szemben velem!

Szemben velem...

Szemben ültél velem,

megláttalak.

Félek, hogy eltűnik

egyszer arcod...

Képzeletem

Hangtalan dallam, -

ordító magány,

csend és üresség

ami körülvesz.

Merengés

Egyedül sétálok,

kicsit ősszehúzom

magam,

a vad gesztenyefák

mind eltemették

és most egy kicsit

megsiratják

a tavaszt, - a nyárt.

Néhol apró lámpák

világítják meg

a decemberi éjszakát.

Ott vajon az apró

házak fényében

árad-e a boldogság?

Vagy zokog a magány,

a keserű fájdalom?

Fáj életed

Iszol,

vadul ordítasz,

mert fáj életed...

Ne fuss el!

Ne rohanj, ne fuss el,

úgyis megtalallak!

Mindenütt velem vagy,

áprilisi hideg

szélben, vad viharban,

éjszakai csöndben,

sápadt hajnalokban.

Ne fuss, ne rohanj el,

úgyis megtalállak!

A ven hold elvezet,

mutatja az utam,

lágy szellő felröpít, s

a fák súgják hol vagy.

Ne rohanj, ne fuss el,

úgyis megtalállak!

Itt vagy a szívemben,

csöndben vigyázok rád...

Szédeleg a nyár

Szellő rebben,

s táncra perdul falevél.

Mosoly csillan

gyűrött arcú szemekben.

Még tétován szédeleg a nyár,

de itt van már a kapualjban.

Cinkosan kacsintgat lágy hangú

gerle, - versenyt futnak fellegek.

Ragyog a végtelen, s odafent

a nap aranyra festette a

vak világot.

Táncra perdül sok fagyott

szív, csók csattan

fákon, - virágszirmokon....

Távol

Jó lenne újra

átélni a varázst.

Újra ismerős fák,

bólogatnának!

Most messze vagyok,

távol a világtól!

Idegen a táj,

rideg minden fa.

A csönd hasogat

fájón , de átölel!

Meddig tart még, nem

tudom, - ez a furcsa,

kegyetlen, távoli

szürke - napsütés?

Szeptember

A szeptemberi fény

ezer képpel néz le rám.

Csodálom a színeket,

a tarka-arany ragyogást

Bronzbarna ligetek

itt-ott vörös ruhát öltenek.

Tarka lomb-esők

köszöntik az őszülő

szeptembert.

Néhol még felcsillan

a remény, mosolyt ölt,

kacérkodik a vénasszony.

Most szednėk tarka,

bíborló levél-esőt,

gyűjtögetni illatos,

sápadt leveleim.

De felkapja őket

langyos szellő, s elkapnám,

de nem érem utol.

Most maradnak a szavak,

maradnak a versek, és

elsiet az ősz, aztán újra

itt a tavasz, a nyár.

Titkok

Az ég már sötėtlik,

árnyat küld a földre.

A hold ráhajol

a vízparti fákra,

hajlandó búsan a nádas,

halk melódiát dúdol.

A tó tükrében csillag gyúl,

fönt a hold vigyázza,

őrzi lépteimet.

De most itt

vagy velem, hívlak, -

hallom a dalt,

már nem vagyok magam,

itt van velem a csönd,
ő ismer mindent, -
àlmokat, - téged, - titkokat.

Síri csend

Amikor kint

megremeg a csönd,

és egy csillag

mosolyra gyúl,

a csönd elcsitul.

Síri csend vesz körül,

és álmodom...

Közben koppan az eső

a kopott ablakon...

és dörömböl a magány.

Tavasz jön

Most tavasz jön,

néhány dallamot

dúdol lágy szellő.

Ébredezik a nap,

mosolyt küld a földre.

Itt az utak mentén,

fák tövében
nyílik a hóvirág.
Illatot, fényt, csodás
örömzenét
hoz a tavaszi lég.
Rám ragyog a végtelen,
átölel a ragyogás.

A csönd éjei

A szomszéd ház ablakából

világít egy lámpa opálos színe.

Én csöndem erdejében bolyongok

a sötét szobában, ahol most nincs fény.

A csönd éjein milyen

jajok égnek, világítanak?

Az éjeim magányosak,

ürességgel telítve sivárak.

Magyar vagyok

Magyarnak születtem,

magyar, a büszkeségem.

Apám, s Anyám tanított

minden szépre,

minden csodára.

A nap, a hold, az éj

is csak magyarul felesel velem.

Magyarul álmodom

kék eget, ölelkező

bús messzeséget.

Magyarul írom

suta, kusza verseim.

Hazám határai

végtelenek,

elérnek ide,

s lelkemben vannak.

Én vagyok a vers

Én vagyok a vers,

az egész,

semmi harag.

Én veled harcolok

fegyver nélkül

szavakkal, betűkkel.

Én vagyok a vers,

írok szavakat,

verset, magányos

üres szavakat.

Szólj, ha kell a szavam!

Gondolataim

Esős, kietlen

tájon bolyongok,

ahol senki nem

vár, nem néz rám.

Fénysugár? Fantázia?

Már nem hiszek benne,

a mesék bűvölete

rég megkopott...

A legjobbat, a legtöbbet

adtam, semmit nem

kaptam cserébe,

csak elliptikus hitemet,

a napfényt az égboltról,

a mosolyt az arcomról.

Meditáció

Írok a csöndről,

īrok a magányról,

városokról, falvakról .

Īrok sosem látott

tengerek morajáról,

írok narancsligetek

hűsítő illatával.

Írok haragosan,

békésen, szelíden.

Az almafa virágzásról,

a cívis Debrecenről,

írok mindenkinek

külön-külön,

palackba zárt

levelet, tengerbe dobva.

Írok levelet Neked, -

százat, - ezret!

Messze vagy

Most messze vagy,

onnan csak az

arcod dereng,

hangod is alig hallom.

Most messze vagy,

az égi fényeken

át titokban nézlek.

Álmomban is látlak,

olyan közel vagy...

Valóra váltjuk

ālmainkat, semmissé

tesszük a kilométereket?

Most mit tehetek?

Írok verset az éjről,

ahol csillaggal

tele a lét és álmodozol.

Amikor a mennyboltot

belepi a dér, -

aztán a napfény

átragyogja a nappal

tündöklésėt,

és utána veled

lesz egész a minden.