" A vers a szeretet nyelve."

(Gyurkovics Tibor)

Oszd meg velem

a csöndet,

a nyugalmat,

nézz szemembe

és hallgasd

velem a percet.

Hallgasd ahogy

muzsikál a szél,

ahogy sír a nyár,

ha elköszön,

és jön az ősz.

És nézd ahogy

lebegnek, úsznak

a felhők ott fent.

Nézd ahogy

remegve elfut a

nap, lombokra

száll az alkonyat.

Akarsz-e velem tavaszt nézni?

Akarod-e velem csodálni

a tavaszi virágok szirmait?

Akarod-e velem nézni

a hűvös, esti naplementét,

ahogy a vízparton átborul,

alkony-bíbort fest a víztükörre?

Akarsz-e velem tavaszt nézni?

Akarod-e érezni velem

a levegőből áradó lágy,

illatos zenét? Akarod-e

hullani, ahogy zümmög ezer

cserebogár kitárt szárnyakkal?

Akarod-e csodálni velem

a tengerek hullámzó ritmusát,

és ahogy a trillázó fényben

ránk nevet a nap, a föld, az ég...

Virrad

Virrad, zseniális az éj,

nyitja szemét ezer élet.

A messzeségen át

a hajnal csoda-kéket

rajzol az ég aljára.

A virágos lombok fázósan

borzonganak a csöndben.

A cseresznyefa álmosan

nyújtózik még egyet, és

aztán kitárja karjait.

Még egy kicsit lustán álmodik

fű, fürge katicabogár,

mielőtt kinyitja szemét

a nap, megfésülkődik és

aranysugarat tűz az ég

aljára, s mosolyt a szívekbe.

Dalra születtem

Futottam réteken,

futottam bérceken,

hittem az álmokban,

hittem a dalokban.

S eltűntek a dalok,

elfogytak az álmok,

jaj, pedig mennyire

akartam a napba

nézni csak egy percre,

s érezni illatát

tavasznak és nyárnak.

-Morcos néznek rám

a szürke fellegek,

borzong a hidegben

tarka virágszirom.

Szélvihar mozgatja,

rázza az ökleit.

Én nem ezt akarom,

én dalra születtem,

énekelni fényben,

elkapni a napot,

futni a bérceken,

futni a réteken -

kéz a kézben veled.

Gyöngyöt rakni az ég

aljára, s csillogót.

Könyveim

Velem vannak világot

rendítő, kaput nyitó,

szirmokat is kibontott

csodálatos könyveim.

Látom a világot,

látok ezer csodát.

Ámuló szemekkel

lesem a sok varázst.

Itt van velem London,

Párizs, a vén Nápoly.

Lapozom könyveim:

integet a Szajna-part,

a vén Duna csalogat.

Megtudom Kopernikusz

és az egyiptomi

piramisok titkát.

Itt van múlt, s jövő

ezernyi csónakkal,

millió titkokkal.

Betölti a szobám, -

egyre közelebb jön

már az egész világ.

Kinyílnak az ajtók,

nincsenek határok.

A kíváncsiságban

száguld elme, s lélek.

Lapozó könyveim, -

valami boldogság

tölt el és repülök

megismerni még több

csodát, varazst, - mindent!

Szabadon szárnyalhat

tudás és boldogság,

reménytelenség és

gúzsba kötött vágyak.

Víziók, álmok...

A hiány van, itt

zokog szobámban.

Nem lehet megszokott

a néma magányt.

Mindenütt arcok,

hangok, távoli

emlékek hívnak

kitárt karokkal, -

hívnak, hogy siess!

Ezek mind üres

víziók, álmok...

Rákóczi úti fák

Most jó itt egyedül,

nem fáj a magány.

Álmodozom, hogy most

milyen otthon...

A Rákóczi úti fák

még mindig

mosolyognak?

Csöndbe burkolózik

e még a Gubody-park?

A hűvös reggelek,

a megbékélt,

mosolygó délelőtt

tülekedő

össze-visszasága

emlekszik-e még

álmodó szívű,

bús poétájára?

A néma zongora

Nem lehet hangra kelteni,

nem szól, nem játszik

már viharos etűdöket.

A sarokban áll

némán, kopottan-feketén.

Nincs benne harag,

elmúlt időkön révedez.

Csak áll némán, vesztett fénnyel,

vesztett varázzsal.

Nincs barát, hogy szóra bírja,

nem cseveg, s hallgat.

Nem lehet hangra kelteni,

áll a sarokban...

Már nincsenek hangok, szavak,

már nincs türelem,

csak egy hangtalan villanás,

egy halk kiáltás...

Nem lehet!...

Dr. Dávid József (Csitesz)

Eszter - song ( cica-dal)

Zongora billentyűzet

meg-megállt és kerülhetett.

Azután lassan, óvatosan lépett tovább.

Kezében volt egy napernyő,

olyan XX. századbeli valami.

Nyitogattq, csukogatta,

nem tudott vele mit kezdeni.

Próbálta kecses léptekkel

hangra - kelteni a néma zongorát.A hangszer meg csak állt,

önnön feketében,

és nem érezte a nagy csodát.

Azért csak lépett tovább,

puha tálcával lágyan símogatta

a szótlan billentyűzetet.

Türelmesen várt és suttogta:

lehet, lehet, lehet!

Szólalj meg!

Szólalj meg,

légy vihar,

mely fákat döntöget.

Légy szellő,

mely lágyan simogat.

Szólalj meg,

ne hallgass!

Légy zene szívemnek.

Szólalj meg,

mond milyen

a tenger, ha lágyan

zümmög a

nyári szél,

ha veszekszik fagyos

éjekkel.

Szólalj meg,

légy szellő, mely lágyan

símogat.

Vallomás

Nekem nem volt

igazi játékom,

en mindig a

titkokat kerestem.

És nem volt

gyerekkori barát.

Mindig félre álltam,

a magam álmait

szőttem csöndben.

A könyv, ami

vigasztalta, habzsoltam

minden betűt,

minden varázst.

Költő lettem, - de minek?

Csak írom, írom

a verset, a dalt, -

és nem érdekel senkit.

Pedig minden

vers én vagyok,

én írok, amikor

fúj a szél,

vagy ha integet

a hold, amikor átöleli

a lombokat,

az alkonyat

is én vagyok,

ha remegve

tűz a nap.

Nekem szent a vers,

Szent és szelíd,

és sérthetetlen!

A betűk, dalok

a gyógyszereit, -

Hét írok, írok...

ma és holnap és örökké!

Változik a nap

A lenyűgözött nap

kusza fényében,

tele kondenz-csíkokkal

minden más,

olyan nyugodt, csöndes

a világ.

Hallani a robogó

autók világát,

lüktető zaját.

Itt lent dübörög, rohan,

fut az élet,

de fönt valahogy

olyan csöndes,

alig hallható.

Az égre tekintek, -

bíbor-vörös, égszínkék,

aztán borongós szürke...

Percről-percre

változik minden,

változik az élet...

Hol ilyenek, -

hol olyanok vagyunk.

Csend

A nyitott ablakon

beköszön a csend.

A mosolyom

visszaköszön.

Látom a csend

űri magányát,

égi karjával

felemelt a

csillagokig.

Hozz mosolyt

Még hidegek az esték,

amikor a csönd jégvirágot

rajzol a szoba falára.

Még fagyosak az álmok, -

gyere, takard be a lelkem

a lelkeddel, - hozz mosolyt!

Tiszta szívvel

Mindig tiszta lapra írtam,

tiszta szívvel,

őszinte lélekkel.

Olykor kinevettek,

kajával megaláztak.

Miért jó eltaposni

bűzlik, - rothadó sárba

lelkeket, s szíveket?

Mindig tiszta lapra írok,

tiszta szavakat.

Valódi szavakat írok,

fénylő gyöngypapírra .

Gyöngybetűket, tiszta

szívvel, tiszta lélekkel.

A hangod

Az éj már betakarta szobám,

a hold álmosan tátong.

Halkan serceg a számítógép, -

írom a dalom neked.

Tegnap még hallottam a hangod, -

és most benevetnek az

ablakon aranyló csillagok.

Szeretnék

Szeretnék játszani,

felhőket kergetni,

csillaggyúlást nézni!

Mosolyt fakasztani

szomorú arcokra.

Szeretnék nevetni,

úgy szívből, igazán!

Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak,

céltalan bolyongunk a szürkeségben.

Mindenki siet valahová.

Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.

Hiányzik valami az életünkből.

Nem látjuk a tarka virágok színét,

nem érezzük a napfény melegét.

Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,

elmúlt nyarak ígérete,

ringó kalászos, erdők illata.

Hiányzik az életből valami...

Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlas.

Egész életünkben szakadatlanul,

fuldoklásig küzdünk, harcolunk.

Vágyódunk a tökéletességre,

és csak reménykedünk hiába.

Reménykedünk egy csókra, ölelésben,

egy kézfogqsbqn, egy mosolyban.

Hiányzik az életből valami...

Hiányzik a jó, hiányzik

a napfény mosolya, az éjszaka

vaksi pislogás, a hajnalok

ébredő ölelése. Hiányzik

a nappalok hangos nevetés.

A nappalok rohannak, futnak,

mindenki siet valahová.

De egyszer, valahol meg kellene

ællni egy mosolyra, egy

ölelésre, egy igaz szóra.

Valahol meg kellene állni,

segíteni azon, aki elesett.

Meg kellene tanulni újra

mosolyogni, kezét nyújtani.

Hiányzik az világunkban

a nagy világ...

Hiányzik az életünkből

az életünk, - a szeretet.

Kong a csend

Otthagytam mindent,

most üres a székem,

a csönd ül helyemen.

Egy üres fotó,

arctalan mosollyal

arcán pótolja

a pótolhatatlant.

Lélektelenül

mosolyog rád...

Most évek óta üres

a ház, - a szoba.

Kong a csend...

A hiany itt dőrömböl

belül az ajtón, -

és nézek a semmibe...

Csak neked

Én szeretem a csillagokat,

szeretem az éjszakai fényt,

amikor ráborul az éj

a csukott kapura.

Szeretem az éj varázsát,

amikor bánat

zúdul a csillagok

apró fényére,

amikor egy bús,

édes dallam szól

a messzi légből, -

csak neked.

Keresem

Kutatom értelmét

a holnapnak.

Keresem az ünnepek

ünnepét.

Keresem a fájdalom

örömét,

Keresem a hétköznapok

csillogæsát.

Keresem az àlmomat,

Keresem

azt, aki egyszer rám talál.

Keresem az értelmét

a mának,

Keresem az álmomat,

hitemet.