" A vers a szeretet nyelve."

(Gyurkovics Tibor)

Rozsdás-dér marta emlékeim

Kavarognak bennem

kusza, néma emlékek.

Tavaszi virágeső a kertben,

piros-pozsgás mosolygó tulipán.

Lágy szellő simogató ereje,

ahogy fölneztem az égre

elszállt minden, ami bánt.

A néma ragyogásban valahogy

otthon volt a szívem, az énem.

A nyári esők hűsítő, vad

ereje, mint az ifjúság szárnyas

madara csapkodott,

villámokat szórt égi kardja.

Az öreg ősz csöndre

intette lágyan. Felöltözött

ünnepi ruhába.

Csillogó-bíborral barnára

festette ékszerét.

Elmúlt tavasz, ősz, nyár...

Kapaszkodom a rozsdás-dér

marta emlékeimben,.

A fákat körülöttem ezüst-dér

csípte, sóhajtanak fázósan.

Kapaszkodom görcsösen,

nem bírok elindulni.

Béna a test, néma a száj.

Kutatom, -keresem a fényt,

majd lassan felszárad

köd, dér, rozsda-marta emlék

kitisztul szívben, szóban.

Alkony

Bámulom az éjt,

Egyedül kószálok.

Csönd van, egy-egy levél

meglebben néha.

Vihar

Állok az ablak mellett,

és nézem ahogy dühöng,

dübörög a szél.

Ostorával csapkodja,

üti az elárvult fákat.

Szomorú-fekete a világ,

gyász-zenét húz hegedűje,

esőkonnyek öltözik.

Sötét, haragos fellegek

csak úgy futnak, futnak...

versenyt idővel, térrel.

Csönd vagyok

Én csönd vagyok, - hallgatag.

Bennem nincs már zene, - lágy.

Magam vagyok, hontalan,

de egyedül lenni fáj.

Átölelnek síró csillagok,

s némán bámul a reszketés hold.

A messzesegen át kutatom,

hová letteka földi szívek?

Kihalt minden, s a nappal odavan.

A hiányod

Most, -

szenvedés,

üresség...

magány,

hiány, -

nélküled!

A már nem vagy, -

a nem-lét

hiánya.

A kegyetlen,

eszement

valóság,a

a nem vagy valósága,

a nincs tovább

valósága...

A gitárod hangja

A gitár hangja

egyre erősebb,

hallom hangodat, -

a mosolyod szebb.

Elnémult a hang,-

egyre csendesebb

a kopott gitár,

néma a táj...

A dal megkopott,

a hangod elfogyott.

Ősz van

Csiga -lassan

cammog a táj.

Boldog csöndre

áhít könnyes

ág, őszi lég.

Eltűnik az

édeni táj,

s tél jön, hideg,

zord fehérség.

Az erdő

Az erdő nagy

hallgatag

karjait kitárta.

Úgy gomolygó

a sötét lombú

susogása.

A vén tölgyek

fölött megbízó

nap elő csalogat

viragot, apró

madarakat.

Valami nehéz,

különös illat

száll föl, a

föld illata.

És olyan csönd van,

nyugtató -titok

költözik a szívembe.

Flamand földön

Fölöttem

repülő

suhan át.

Itt ülök

egy padon,

nézek a semmibe,

írom

rendben

verseim.

Ott fönn nem

tudják, hogy

idegen

földön egy

magyar ír

álmokat,

reményeket.

Rideg,

flamand földtől

messze vannak

álmok, fények,

s képek.

Itt lent

egy magyar,

aki különcként,

magányában

kutatja

vágyait.

Álmodik

a világról,

tengerek

morajáról,

delelő

gulyáról,

napfényben

fürdőző

ligetekről.

Betűk

A betűk élnek,

bennük varázs,

-lélek.

Bennük a nyár,

s tavasz.

Bennük nyílnak

lelkem

virágai.

Bennük minden,

ami derűt,

s könnyet

fakaszt, sápadt-

fakó arcomra.

Bennük zene,

nyár-esti szél

csillag,

déli sugár,

tarka

rét, kalászos.

Bennük a múlt,

a lesz,

a most,- miért...

Bágyadt felhők

zengő

fuvolája.

Minden betű

én vagyok és

te vagy.

Minden betű

mosolyogva , -

szomorúan

tovább gurul.

Kapd el!

Fényzene

Leszall az este,

bíborban úszik

az ég alja.

Olyan csönd van

körülöttem...

Libben egy halk

szellő, - fényzenét

játszanak égő

csillagok.

Gondolataim

fehérek és

vadul biztosak.

Gondolataim

vágytalanok,

semmivel tele.

Gondolataim

feketék és

fény nélküliek.

Október

Október van,

a nap elvonulóban.

Süthetne még,

de nincs értelme,

nincs miért .

Halkan zizzen egy-egy

elsárgult falevél.

Lábam alatt erősen

ropog az avar.

Most bolyongok

szívem eltévedt erdején.

Nem találom

meg soha többé az ösvényt,

amit akkor ott hagytam.

Nem hozhatom vissza,

csak emlékeimben

lapozhatom

az órát, az őszt, a percet.

Megfagyottan

Szomorú, magányos

szemeim valóban

hívó szóra várnak,

de nem érnek ide

a hangtalan szavak.

Háborog a szívem,

mosolyom csak álca.

Már megfagyott jégcsap

a lelkem, az énem.

Megfagyott írom

reszketeg betűim.

Nem olvad föl a hangom,

nem fújja szét hajam

lágy mosolyú szellő.

Az elmém is csak

harcol a semmiért.

Csatazik szívemmel,

harcol az igazėrt,

harcol a tegnapért, -

csatázik mindenért.

Szíved dallama

Emlékszel még?

Azt a dalt mindennap elénekeltem!

Nem akartad a napfényt.

Nem akartad simogató, lágy melegét.

Dúdoltam csöndben, halkan

szíved dallamát, csak NEKED!

Sok-sok éven át!

Látod, most a rózsa már

elszáradt asztalodon,

a kép lassan kifakul mellette.

Most messze vagyok nagyon,

de a dal még él bennem.

Dúdolom neked hangtalan,

zokogva-fájva!

Szavak

Mindegy milyenek

a szavak.

Mind az enyémek.

Legyen az fájó,

vagy boldogító.

Talán elérnek

hozzád, - hozzá.

Teljesen mindegy,

hogy olvasod,

vagy talán nem.

De az enyém

minden betű, szó

megmarad nekem,
vagy neked is?

Szürke falak

Most levél sem mozdul,

az eső halkan kopog a párkányon.

A csend szeliden mesél

elmúlt álmokról vágyakról.

Én meg itt bútorok,

Bámulom a messzeséget.

Gondolatban átszárnyalok

határtalan kék eget,

szédítő messzeséget.

Vajon most mit csinálsz?

A csönd már falakat vont körénk,

szürke, vakablakos falakat.

Lebínád-e dönteni,

újra építeni,

izzó pirosra festeni,

nevetéssel megtölteni ?

Kopott szemüveg

Egy rég látott arc

újra fölbukkan,

akit a feledés

sötét homálya

betakart. De most

újra szívedhez ér.

Elnémult szavak,

és bús dallamok

újra felhangzanak

egy öreg gitáron.

Újra föĺbukkan

egy arc, - a kopott

szemüvegen át, -

csak mosolyog rád.

Eltűnök

Lépteimmar az eső elmosta,

az árnyak egyre nőnek,

aztán eltünnek a semmibe.

A hangom már nem hallod,

csak köd, apró foszlanyok, -

aztán már az sem...

S eltűnök hirtelen,

mint fák között az árnyak.

Eső

A nap megbújik,

lapul a fák között.

Galambok fogócskáznak

a feltámadó széllel.

Az eső karja

mindjárt ideér,

lassan, komótosan...

Úgy ráérősen

sírja el bánatát.

Pirosló cseresznye

fázósan reszket, s

és már itt is van,

zokog, jajgat az eső.

A tengernėl

Az idő fut velem,

átölel a végtelen.

Játszom az aranyló

nappal, és nézem

ahogy rohamra

indul a tenger.

Mindig újra és újra.. .

Köveken, homokon

ugrál és átölel

és elragad

játszi fénye.

És olyan kicsi vagyok....

A lemenő nap

fényében aranyban

úszik a tenger.

Ragyognak örökké

Szeretnék fény lenni,

álmokat ,

tavaszt hozó.

Szeretnék fájdalmat

elsöpörni.

Bût sutba dobni.

Aranyló fényeket

hozni, elfeledett

emlékét felidézni.

Szeretnék illatozó

nárciszokat,

mosolyt hozó májusokat.

Szeretnék égő-pajkos

csillagokat lopni, -

ragyognak örökké.

Emlék a nyár

Már sírnak a lombok,

egy-két kóbor

falevél integet

még,- olyan rideg lett

a világ, s minden.

A hegyek felől

szürke fátyol felhők

hada szalad.

A hazug fény

még azért csábít,

aztán elhervaszt

lassan, mire fölébredsz,

emlék lesz a nyár.

Ismeretlen szavak

Szédītően úszik a lég,

ragyog, éget a naptenger.

A szél meglebbenti néha

a fehér csoda-szirmokat.

A pirosló virágkelyhek

gyöngéd mosoly-táncot járnak.

Egyedül vagyok, - és mégsem?

Magányomba hasít egy-egy

elsuhanó autó, vonat, -

számomra ismeretlen szó,

semmitmondó belga szavak.

Belga passziánsz

Ülök csöndben, lágy szellő simogat.

Valahol a magasban

repülőgép hangja veri föl a csendet.

A nap lassan búcsút int,

de varázsa átszűrődik

még a fák tetején.

Körülöttem idegen a szó,

nem ér el a szívemig .

Belga szó, belga játék. -

én nézek a semmibe,

egy kicsit elgondolkodom:

mindenütt ilyen a világ?

Ilyen csöndes, gondtalan?

Mindenütt mosoly, ķedvesség?

Mindenütt önfeledt a játék?

A labdát mindenütt őszintén,

életszerűen dobják?

És a végén ki találja el a célt?

Kié lesz a jutalom?

Belgische passiance

Ik zit hier stillet jes een zachte wind street me.

Ergens in de mert onderbreekt een vliegtuig de hemelse stilte.

De zou neemt langzaam afscheid van de dag,

maar haar betoveringschijnt nog door de bornen heen.

De woorden klinken vreerud om me heen, ze bereiken mijn hart niet.

Belgische woorden , belgische spel.

Ik kijk in de verte en ik zit te denken:

Is de wereld overal zo?

Zo stil en zorgeloos?

Wordt de bal overal eerlijk en kevensecht gegooid?

En wie raakt het doel aan het eind?

Wie krijgt de beloning?

Fázom

Nagyon fázom,

összehúzom magam.

Vedőpajzsként

fejemre húzom

kopott takaróm.

Magam vagyok.

Nem szól hozzám más,

csak az éjszaka csöndje.

Csillagok vonulnak,

egyre jönnek, jönnek

velem, fagyos

éjszakába, reszkető

fázó hajnalokba.

Titokban

Némán bolyongok

egy szürke

alagúton át.

Nélküled

itt nincs már fény, nincs

ragyogás.

Titokban szólok,

írok egy

apró dalt neked.

A néma

szavak elérnek

szívedig?

Kékség

Egyedül vagyok,

s átölel a táj

puha, ismeretlen-

ismerős végtelenje.

Lassan cammog a csend,

láthatatlanként

egyedül vagyok.

Semmi nesz, -

hangtalan kékbe

vegyül a táj.

Fák, bokrok

megadóan tűrik

a nap tűzcsókjait.

Olyan légüres a tér,

és valahol egy

harangzúgás megtört

a távolról jövő

kéklő csöndet.