" A vers a szeretet nyelve."

(Gyurkovics Tibor)

Mindig és örökké

A hold álmosan

tátong, fénye

megvilagítja az

az álmodó

csillagvilàgot.

Egy fénysugáron

át fölérek

az égig, - látlak

egyre jobban,

látom a mosolyt,

látom arcod,

ahogy jössz felém,

nyújtod két kezed,

mellettem maradsz

mindig s örökké!

A szívem énekelne

A szívem dalra

fakadna,

ha hagynád

hogy tied

legyen minden

megkövült

dalom.

A szívem énekelne,

ha ott lennék

veled,

a szívem adnám

egy apró dalért

neked!

Egy bús déli dal

Ragyog a végtelen kék ég,

s a tenger hullámain

fáradtan csügged a nap.

Fölszáll a föld párája,

körülöttem halott csend

örvénylik, s csak úgy árad...

A habok táncot járnak,

egy bús déli dal táncát,

és olyan csöndben, - alig

hallani a sóhaját.

Csillan a nap a homokon,

a végtelen semmiben

csak a dal, a tánc marad...

Örökké ( Per sempre)

Egy dal átjærja az

éter hullámait...

Mennyit vártam rád, ..

hosszú-hosszú

éveken át!

Most fáradtan csügged a nap

a tenger hullámain,

körülöttem csend

és a te arcod rémlik

föl. Itt vagy!

Elrévedek...

És látom a mosolyt,

hallom a csend

néma sóhaját.

Gondolatban itt vagy, -

átölelsz, - átöleled

a néma lelkem!

Víziók, - csönd, -

egy kopott szemüveg,

egy ócska gitár..

Szeretem a hangot,

a varázst!

És közben csillan

a nap a homokon,-

elviszi a szél a varázst,

a tenger varázsát,

és ölelj át, - nézz

a szemembe...

Ezután marad a tánc,

a déli tenger és Te!

Kerestelek

Téged kerestelek

az őszi tejfehėr

Nagyon rideg ködben.

Téged kerestelek

amikor fázósan

összehúzom magam.

Téged kerestelek

minden kis hangjegyben.

Bennem áramlatkėnt

fut végig a zene.

Téged kerestelek

mikor a hallgatás

megöli a csendet.

Téged kerestelek,

amikor benevet

milliónyi csillag

kitárt ablakomon.

Csupa fény a szobám

minden kis szeglete.

Téged kerestelek

minden apró dalban...

Megtalaltál, - megtaláltalak!

Déli varázs

Talán üzentėl

valamit?

Vagy látsz ott mindent?

A hó leesett,-

nagy pelyhekben.

Kerted befedte

a világ

összes fájdalma

csöndesen

kérve és halkan.

Velünk vagy

csöndedben, -

megbonthatatlan

magányodban!

Mama

( Anyukámnak, Tóth Eszternek)

Mama! Neked

voltak álmaid?

Játszottál babáknál,

apró konyhával?

Mama! Milyen

volt az igazi

gyermekkori álmod?

Milyen voltál

igazi kislányként?

Én csak álmodtam

Mama!

Álmodtam arról,

ami most nincs!

Álmodtam mindenről...

Vagy elérem, - vagy nem.

Én csak könyveket

kaptam, -mindig,

már nem bánom....

Mama!

Köszönöm a könyveket!

Sakk, - és matt

Apukám! Az égiekkel

lelejátszottad a meccset.

De tudod mit?

Kössünk egy alkut!

Még maradj!- játsszunk

együtt, előtte

sétáljunk egyet,

csodáljuk a tavasz

illatát, a nap

játsszi fényét, ahogy

rákacsint nyíladozó

nárszicokra, kacagó

gerlékre, rétre...

Utána üljünk le,

játsszunk egy partit,

de ez ne érjen

véget soha!!!

Porszem a földön

( unokabátyámnak Varga Péternek)

Egy apró kis varázs,

egy apró kis csillanás,

távol a világtól,

messze sok zajtól.

Egy apró kis porszem

felcsillan a homokon, -

felcsillan, - szikrázik!

Ég- izzik a végtelen

messzeség gyönyörűségében.

Tavasz

Szél se rendben,

a csönd vakító fényébe

belehasít

egy dübörgő gyorsvonat.

A kopár fák

esdeklőn, - sírva várják

a tavaszi

ragyogast, mikor tarka

virágokkal

kinyilik minden ablak.

Integetnek

illatozó nárciszok,

kinyilnak a

komor ablakok, szívek.

Ablakait

nyitogatja ezer rügy.

Távolból szédítően

halk muzsikát

hoz a szél, csak úgy vonzza

a szíveket.

Mosolyt hoz, és trillázó

madár dalát.

Házak fölött fölragyog

lustán a nap,

galambok sütkéreznek

tetők csúcsán.

A bokrok még reszketnek,

átöleli

a méz-színű ragyogás

és felszárad

a bokor-könny, és rügyek

kipattannak.

Aranyban úszik a táj,

zsong az élet,

szived-lelked táncot jár, -

tavasz-táncot.

Selyemszárnyat nyit az ég

Itt most újra virágba

borult a cseresznyefa.

Bontja szirmát sok virág.

Ragyog és zeng az élet,

selyemszárnyat nyit az ég,

és mintha mosolyogna,

úgy énekel odafent.

Itt lent a szálló évek

csakmugy futnak, rohannak,

a remények elfogynak.

Az emlékek szépülni

látszanak, és ragyogni

a romos, szürke falak.

Itt most a cseresznyefa

ærnyekaban múlt képek,

dalok, szavak csillognak.

És aranyba öltöznek

a rút, fájó emlékek.

Az elhomályosult szem

nem akar már semmit sem

jobban, mint újra látni

a múltat, s emlékeket.

Már létezel

Látod, hogy

most valahogy

égnek, ragyognak,

gyúlnak a csillagok?

Látják ők is

valahol a jöttödet.

Látják, hogy valahol

jön, rohan egy

új élet, siet

a világ felé, siet, -

el ne mulassza

a jót, s rosszat,

a megbonthatatlant.

De a világ néha

könyörtelen, rossz,

a világ néha oly csöndes,

csodára váró. Meg kell

majd tanulnod

sok mindent, értékelni

különbségeket.

Most még csak

árnyakban látlak,

de egy kicsit enyém

is vagy, - enyém,

mert belőlem is létezel.

Meg nem tudod

honnan jöttél.

Még nem tudod,

hogy ki vagy,

de majd ha itt leszel,

soha ne feledd

őseid gyökerét,

őseid emlékét, -

légy hű önmagadhoz,-

a világhoz!

Költő vagyok

Keresem a nyugalmat

ebben az elárvult világban.

De egyszer győzni fogok,

szembefordulok széllel,

viharral és építem

a megálmodott világomat.

Most még vívom harcomat,

szüntelen hírdetem igazam.

Nekem fontos a tudat,

hogy egyszer eljön a perc, és kell

a szavam, s nemhiába

keresem versem rímeit.

Költő vagyok, s szolgálom

a szépet, nagyokat híreinek

a tudásnak csillogó,

szikrákat szóró poharából.

Alkonyodik

Lassan bealkonyul,

haragos fellegek

lépkednek bús

lombú fák felett.

Esőcsepptől fénylenek

a borzongó levelek.

A bágyadt nap

pirosló fényében

tovaszáll a rózsaillat.

Lassan bealkonyul, -

a meggyszín-éjben

útrakél a csillagsereg

a világ felett.

Föld és ég között

sszikrázik az esti fény.

Városok fölött

repülök az éjben.

Halkan zümmög

a repülőgép motorja.

Elsuhan velem

országok, határok fölött.

Városok, falvak, ahol

más nyelvű ember él,

Városok, falvak, ahol

nem várják jöttömet.

De lassan, bármilyen

magasan repülök,

ismerősek a házak,

ismerős az öreg Duna,

a kanyargó Tisza.

Ismerősek a fények,

-itt megértem

ha szólnak hozzám.

Itt más az emberek

mosolya, melegebb

az ősz, s tavasz, a nyár.

Elmegyek

Most újra elmegyek,

itt hagyom az ősz

barna-bíbor színeit.

Itt hagyom az ősz

ezernyi csillagát.

Beszippantom a varázst,

elviszem messzire,

szívembe zárom

a magyar őszt.

Fut a nyár

Egyre jobban

borzong az éjjel,

és egyre jobban

kong a csend.

Hajnalban is

egyre jobban

harmatos a rét.

Észrevétlen

ellobog a nyár.

Reszkető levelek

hullanak

a tejfehėr ködbe,

a végtelen csöndben

úgy fut, - fut a nyár.

Minden csak vers

Az esti szél halk

suttogàsa ,

az útrakelő

csillagsereg.

Hideg téli köd

halk-fehérje,

jég olvadása,

tavasz-zsongás,

minden, minden vers.

Mosoly-dalok

a nyári szélben,

szerelem-dal

a déli parton,

minden csak vers,

zene, neked!

Dühöng és dobol

Szaggat, jajong az eső,

széltordeli a bánatos

fákat, árva virágot.

Most jó bent, az ablakból

nézni a síró világot.

Itt bent jó meleg van,

hallgatom a kinti harcot,

dohong és dobol...

De lassan kitisztul,

elcsitul a harc, látok

egy sapadt apró mosolyt

az ég alján.

Most már csak bent

dübörög, dobol a csend.

Májusi fény

A májusi fény

aranyköntösbe

öltözteti a tájat.

Csupa selyemfény

minden. Szirmok

integetnek, fák

zsonganak az út

szegélyén.

Csupa pitypang

az út, s nap

nyújtózik lustán,

előtti arannyal

a kelő világot.

Kötődés

Itt Európa szívében,

és a világon bárhol

élünk, dolgozunk, alkotunk,

tesszük, amit tenni kell.

Vagyunk láthatatlanként,-

vagyunk, mint bárki más,

a világ másik végén, -
és itt Europában.
De valami összeköt, -
összeköt a név, az
ősök emléke, a
hajdani sors, magyarság,
a nyírségi dombok,
Szatmár híres lankái...
Összeköt bennünket a
Szamos, a Túr, a Tisza,
összeköt bennünket a szó,
mégha nem is értjük egymást.

Őszi alkony

Lelkekre száll a csend,

nagy, bús léptekkel

száll az alkony le,

házakra, s földre.

Kapuk kitárva, -

lustán ballag a nyáj.

A csend lopni jár

a nyitott kapukon

át. - Szégyenében

bíbor-vörösre

festi a bús napot.

Üzen a tél

Kitárta karjait az ősz,

illatos , lágy zenét dúdol.

A nappalok egyre hůvösebbek,

a szél felkavarja az álmokat.

-Aztán elall, s nem hull a lomb,

fehér köd takar mindent.

Tétován bolyong a sápadó nap.

Álom-zene szól a csöndben,

táncot jár rá dér-virág.

Ragyog a csend a lombokon,

-lassan itt van, - üzen a tél.

Tavasz -dal

A hegyek felől

lassan feloszlik

a bús téli köd,

virágot bont a csend.

Az ablakon át

egy kósza felhő

mosolyt hoz, és lágy

tavasz-dalt énekel.

Tengertánc

A szél és az óceán

duruzsol a csöndben,

hullámok táncolnak

a kéklő ég alatt.

A város hangja oly

távoli, olyan csöndes.

Olyan halk itt minden,

ülök a homokon,

ragyog a végtelen, -

egy édes dallamra

táncot jár egy fénylő

csillagbuborék...

Egyre hevesebb táncba

kezd, felszökell, ragyog,

szikrázik a végtelen.

Szikra- lángok

Jó most itt melegedni

a tűz mellett, s nézni

a lángokat, ahogy

szökkennek a magasba.

Jó most itt álmodozni

a kandalló mellett, s

nézni ahogy zokog

sok bezárt szikra szilánk.

Jó most itt rėvedezni,

ízzón álmodozni

valami csodás varázsról,

vörös szikra-rózsákról,

soha el nem ért álmokról.

Bámulom a lángokat,

egyre csak ég, ízzik,

tűzvirággal hinni

elhamvadó parazsát.

Élni akar, lángolni,

szenvedők szeretni,

lángszemével sírni,

lángszívėvel szeretni.

Adjatok

Aďjatok enni az éheznek,

inni a sok-sok szomjazónak.

Adjatok egy mosolyt, ölelést

elesett, beteg embereknek.

Adjátok szavakat, bölcset,

nyíladozó értelmének.

Adjatok szavakat a számra,

tollat, papírt fáradt kezembe.

Adjátok palettát, hogy festék

aranygombot és csoda-kéket,

cikázó felhőt, mosolygós

az ég aljára.

Hallod?

Hallod, hogy dübörög a csend,

hallod, hogy reszket az éj?

Csillaggal tele a tér,

az éj már lábadig ér.

Hallod? A hold dúdol csöndben

neked, s átöleli szíved

messzi hold-karjával lágyan.

Látod a csillagokat

ott fönn, a messzi légben?

Látod, hogy ragyognak, égnek?

Most csönd van a levegőben,

zúgó tengerár szívünkben...

Hallod, hogy reszket az éj?

Hallod?

Örök harc

Örökké viaskodunk,

örökké csak harcolunk!

Kergetjük álmainkat,

utól nem érjük egymást.

Magány

Lent az utcán rohan,

fut az élet!

Itt magam vagyok,

élettelen.

Itt csak a csend

ami fáj, s átölel

kíméletlen!

Visít a csönd,

sikít a fájdalom!

Akarom!

Arcod

látni akarom!

Várom,

hívom mosolyod!

Szatmár gyöngye

Nem tudom,

hogy hol van még ilyen

tündérkert!

Mindenütt, amerre megyek,

körös-körül a vidéken

aranyló almafákat látok.

Valahol traktor hangja

veri föl a csendet, és

madarak trillázó éneke

a fák tetején.

Ülök, némán gondolkodom,

vajon mit csinál ott

az ember, ahol

mindez nincs?

Csönd

Egyedül vagyok ,

nyugtató a csönd.

Talán így marad

a szó, s nyugalom.