" A vers a szeretet nyelve."

(Gyurkovics Tibor)

Add vissza

Add vissza az álmaim,

add vissza a tenger kékjét,

a kósza felhők simogató melegét!

A napsütötte rétek illatát,

add vissza a hitem,

hogy újra higgyek

a messzeség -közelségében,

a lagúnák varázsában.

Higgyek egy mosolyban,

egy elröppenő pillanatban,

a gyermeki szelídségben.

Add vissza apró kis világom,

adj egy mosolyt az arcomra!

Adj vissza mindent,

magamat, s magadat!

Szavak

Mindegy milyenek

a szavak.

Mind az enyémek.

Legyen az fájó,

vagy boldogító.

Talán elérnek

hozzád, - hozzá.

Teljesen mindegy,

hogy olvasod,

vagy talán nem.

De az enyém

minden betű, szó,

megmarad nekem,

vagy neked is?

Fiamnak

Várok egy szóra,

várok tőled egy hangra,

de hallgat minden.

Látom a mosolyt

a szomorú arcodon.

Dacol a lélek.

Dacol a szíved!

Megöl a várakozás,

jaj, beszélj, szólj már!

Nézem a képed,

tudod, olyan vagy, mint én,

konok és makacs.

Harcolunk, várunk,

aztán nem kapunk semmit.

De várnunk, bíznunk

kell. Ha akarod,

átölel karom, szívem,

csak hívj, akarj, szólj!

Fiam szeretlek!

Te bennem, belőlem vagy,

nekem vagy, neked

vagyok lényemmel,

az egész életemmel.

Hát gyere, ölelj

át, mond hogy szeretsz,

hiányzom neked nagyon!

Szólj, várom nagyon.

Tenger

A gyertya lángja

nem melegít.

Itt hideg van.

Nedves-ködös szél

fúj az óceán felől.

Gyertyám melege

csak hiteget.

A mozdony kertje

lázasan kérdezi

mikor jössz velem?

Gyere, hagyj itt mindent,

tengert, hideget!

Hisz nem láthatod,

akkor miért maradj?

Csönd vagyok

Én csönd vagyok, - hallgatag.

Bennem nincs már zene, - lágy.

Magam vagyok, hontalan,

de egyedül lenni fáj.

Átólelnek síró csillagok,

s némán bámul a reszketés hold.

A messzesegen át kutatom,

hová lettek a földi szívek?

Kihalt minden, s a nappal odavan.

Szomorúság

Belepi a csönd

a bánat-szagú

várost. Szomorú

dalt dúdol

minden madár.

Hajnaltól - hajnalig

Őrzöm mindent,

nem feledés

a megėlt éveket.

Őrzöm a mosolyod,

rég megkötött arcod, -

újra velem van most...

Mindig szerettelek,

mindig veled voltam

hajnaltól - hajnalig.

Minden percben,

hajnaltól - hajnalig...

Örökké vagy nekem,

megbonthatatlan

kötelék, - ölelj át!

Semmit nem kérek már, -

ölelj, ne szólj, hallgass!

Szerettelek, - és most

védelek - örökké!

Hajnaltól - hajnalig.

Apám földjén

járok mindig.

Szülőföldjėn,

Szatmár lankáin.

Apám földjén

a fű is más,

virágzik az

almafa, illat -

orgia minden...

Csenger a tér, -

a mindenség...

gyermekkori emlék, -

most is valóság!

Maradj még!

In memorian....

Egy nagybácsi emlékére

Mennyi év is?

Nem számoljuk.

Elmúlik minden,

de volt egy nyár,

feledhetetlen.-

S újra éltem mindent,

újra gyerekként.

Megkaptam mindent, -

otthon, magyar földön.

Szerettél, -szerettelek...

Ez így volt rendjén.

De most, - most!

Mi maradt?

Üresség, - hiányod.

Most a februári

télben ásít az

erdők síró csöndje,

zokog a puszta rét,

nem nyílik virág,

holt, - s kihalt minden.

De most, - most,

mi maradt még?

Üresség, - itt néhány

ezer kilométerre...

Elmentél, - ez fáj

örökre, de maradj még!

Annyi mindent el

kellene mondanod,

annyi mindent

el kellene mondanom!

Hol vagy? Maradj még!

Maradj még...

El sem mentél, máris

hiányzik, hogy

csak voltál....

Maradj mėg!

Holt virágok

Csúfos októberi szél

lebbenti a függönyöm

selyem-fehér fátylát.

Emlék-dalt dûdol, öröm-

illat árasztja szobám

néma-bús szegletėt.

A kék égre révedek,

és felsajdul közönyöm.

Már csak egy holt virág

dúdol, torkom berekedt.

Álmodban

Elér a dalom hozzád?

Odaküldenem neked,

hogy senkise hallja.

Csak szavak nélkül,

suttogva, fájon, dúdolva.

Álmodj rólam, a kék

égről, ízzó napról.

Álmodj velem, ha

Szomorú vagy, fáj

a lelked, álmodj ha

hideg zápor takar

minden virágot.

Álmodban legyen

minden percem a tied.

Álmodban nevess rám,

fogd a kezem,

maradj örökre velem.

Ábrándok

Átlibbenek a fényben

játsszi könnyedséggel.

A szivárvány-karikán

mosolyom is átszáll.

Ha làthatnàd

e percnyi varázst,

velem együtt szállnak

sok-sok éven át.

Szivárvány-karikàd

fölém fonnád,

együtt szállnánk

a fény-karikán át.

Vers-varázs

A költőt a versei

éltetik.

Kilép a lelkéből

egy vers, egy tiszta,

olykor bölcs vers.

Ha szomorú, -

talán játssza a

boldogság látszatát.

Bátran, őszintén

szemedbe néz.

Fejét hajt minden

tudás előtt.

Minden pillanatban

tudja , ő csak egy

kis szegény költő,

aki harcol

az igazėrt,

a pillanatokért,

az álmokért.

Egykedvűen kószál

a poros úton,

kavicsokat rugdosva

És a lelkéből elszáll

egy vers-varázs.

Mártának

Kellett volna

még maradnod!

Kellett volna

még sok mosoly.

Kellett volna még

sok-sok nevetés.

Kellett volna még

ezernyi napfény.

Most csak sötétség,

ezer rémület,

csend, -és kövület...

Maradj és nevess,

tündökölj, s szeress!

Várj! -Ne menj el!

A mamák mindig sírnak!

Sírnak, mikor megszületsz,

sírnak, mikor megszólalsz,

sírnak mindig, amikor

ránézel a bánattól,

örömtől és mosolytól,

amit tőled kapnak.

A legelső szavadtól,

totyogó lépteidtől.

Őszinte mosolyodtól,

azután harcba induló

haragos lépteidtől.

A mamák mindig sírnak!

Ha kell, ha nem, mert szeretnek!

A mamák hadba indulnak

ezernyi szeretetért!

Nem vagyok jó

Nem vagyok

elég jó

a világnak!

Nem vagyok

elég jó

már senkinek!

Júniusi délután

Csönd van, nyugtató,

lágy szellő simogat, átölel.

Kacéran integetnek a fák,

trillázó madarak feleselnek

a napsugár melengető fényével.

Valahol hazafelé

száguld a gyorsvonat, visít örömében!

Tarka virágok mosolyogva

nyitják szemüket.

A kéklő ég versenybe száll,

a napfény csodára vár!

Él, - zakatol, - tündököl a világ!

Nyári eső

Kinézek az ablakon,

a fák reszketve

bólogatnak.

Sötét fellegek

rohannak, futnak,

vadul kergetik a

napfény melegét.

Eső koppan lágyan,

aztán elkezdi

az égi zenét, vad,-komor

arccal, lemosva a házak faláról

a sok-sok fájdalmat.

Már néhány perc csak

és nevet a napsugár,

újra ragyog a világ.

Már nincs égi zene,

rám kacsint a sok virág!

Segítsetek!

Távoli tájakon bolyongok,

idegen a szó,

idegen minden.

Eltévedtem. Nem találom meg

az utat, ami hazavezet.

Labirintusban

járok, sötét van,

nincs már levegő! Segítsetek!

Vakon tapogatom az utat,

úgy érzem, egyre

beljebb és beljebb

jutok. Elvesztem! Segítsetek!

Dalaim

Dalba öntöm

a színeket. -

Ezt a kéket,

bíborvöröset.

Sugárzom az

éjszakában,

a fekete éj

világít csak.

Már csodálom

fénylő-dacos

tirke-tarka

rút szineim.

Nélküled

Veled a ború is napsütés,

a fáklya lángja sötétség.

Nélküled minden üresség,

s fájdalom, - fénytelenség.

Az én világom

Hull a falevél, s

az avar erősen

ropog a lábam alatt.

Szél fúj az arcomba, -

összehúzom magam.

Már egészen kicsi vagyok.

Eszembe jutsz az ősz,

amikor együtt jártuk itt

a völgyet, illatos rétet.

De most nagyon fázom,

állok, nem tudom hová

menjek, nem talállak meg.

Mégis itt vagy, látlak,

villó fekete hajad,

szemed fénye titokban

világít az éjben, mutatja

az utam, az egyre

vakuló világban!

Emléked egyre tágítja

elmém, tudatosít

arra, ami volt, - lesz!

Látod? -ez az én kicsi,

mégis nagy világom!

Egyedül

Egyedül ülök a sötétben,

odakint a csend.

Társak vagyunk,-

én és a magány.

Álom

Újra szól néhány akkord,

még mindig mosolyog

eltűnt arcod.

Újra szólít egy ismerős hang,

villan sötét haja az

éjben és átölel lágyan.

Furcsa, keserű álom.

Fölébredek, -egyedül vagyok.

Hiába

Keresed, - kutatod

az arcot.

Hiába rohansz,

már nincsen sehol!

A csönd éjei

A szomszéd ház ablakából

világít egy lámpa opálos színe .

Én csöndem erdejében bolyongok

a sötét szobában, ahol most nincs fény.

A csönd éjein vajon milyen

járok égnek, világítanak?

Az éjeim magányosak,

ürességgel töltve sivárak.

Május

A májusi szél

megfűszerezi illatával

a földet.

De a májusok

évek óta szomorúak,

fázósak.

Az orgonák már

nem nyílnak, mint akkor régen,

elhervadt

a sok-sok virág,

nem énekli őket újra

senkisem.

A májusok már eltemették

a kéklő ég dallamát.

Csöndes lett minden...

Síri csönd, - örök szürkeség,

néma a táj...

Szőke hajam lebben a szélben

Sétálok magányom

macskaköves utcáin.

Szőke hajam lebben a szélben.

Ezer falevél cinkosan

parolázik velem.

Nem állok meg, megyek tovább.

Nem érdekel, ha utamba

állnak, - csak megyek , rohanok

tovább. Szőke hajam lebben

a szélben. Napot hozok

boldogan, fényeket, pompázót.

Felnézek az égre, a szikrázó

mindenség mosolyogva

nyújtja felém két kezét.

Szőke hajam lebben a széllel...

Felsóhajt a föld

Lomhán, nesztelen elhúz

fölöttem egy repülőgép,

kondenzcsíkot von maga

után, csillogó fehéret.

Traktorok mély zúgása

verri föl a csöndet.

Áttetsző aranyba

burkolózik a nap, -

nagyokatbnyújtózkodik, s

le, egészen a földre, és

betakarja mézsugárral

az erdők haragos zödjét,

felszántott földek illatát,

bársonyos barkaágat.

Rügy pattan álmos fákon,

új mosoly fakad fázós

szívekben. Ásó, kapa

csörren kertekben, kezekben.

Újjong az élet,

felsóhajt a föld.

Táncol a csönd

Itt bent táncot

jár a csend.

Átölel, s bejár

minden szegletet.

Kint hasogat a

szél, sírnak a fák.

Zúg az erdő,

borzadnak

a levelek.

Szomorú, -

bánatos

szemekkel

sírnak a

nagyvilágba .