" A vers a szeretet nyelve."
(Gyurkovics Tibor)
Adnék...
Adnék neked
kék eget,
táncoló felleget,
csillámló tengert.
Adnék neked
mosolyokat,
csókokat.
Adnék neked
réteket,
hűvös ligetet.
Adnék neked
halovány
holdat, tündöklő
csillagot,
de nem adhatok
mást, csak szívem
és dalom.
Amikor...
Amikor már a szó sem elég,
amikor már meg se rebben az èj,
átkarol és magába zár.
Amikor megkövül a csend,
hiába szólsz, néma a száj.
Amikor futsz, menekülsz, de
nem vár senkisem,
amikor megcsalnak, elhagynak,
amikor futsz magad elől is,
és nem néz utánad senki.
Amikor a mozdulatok
rideg kővé merednek,
amikor az átvirrasztott
éjszakából hiányzik a remény,
amikor már észre sem
veszik, hogy ki vagy,
amikor meg se hallja
senki, ha szólsz,
amikor már hiába adsz
jelet a világnak,
nem kell a szív, nem kell a szó ,
amikor már hiába adsz
jelet a világnak,
nem kell a szív, nem kell a szó,
amikor takaródig ér a bánat, -
akkor mi van?
Nézz körül
(húgomnak)
Megtagadod a szikrázó
nyári fényt, ahogy
a nap henyél az ég alján.
Megtagadod a halványkék
felhőket. Nem hiszel
a pirkadat-hangok
varázslatos erejében.
Megtagadsz anyát,
gyereket, s világot.
Nem érdekelnek
a mindenség titkai.
Ha száz csillag ragyog
a sejtelmes éjszakában,
azt sem hiszed el.
Nem érdekel semmi,
csak a magad-gyártotta
demagóg elméleteid .
De hidd el, ez ostoba
sors, ostoba lét.
Egyszer tekints körül
a nagyvilágba...
Nézd meg tavasszal
amint kikel egy-két
didergő virag.
Nézd meg, ahogy virít
a sok virág zöldellő
Qréteken, - s érezd illatát!
Nézd meg az
éjszaka gyémánt-kékjét,
és nézd ahogy szövi
hálóját a lusta pók
a bágyadt fényben.
Nyíljon mosoly ajkadon,
nyújtsd a kezed
anyadnak, s lányodnak!
Vedd észre a világot,
hagyd, hogy szeressen
a világ!
Jó lenne
Olyan jó lenne
átölelni a világot.
Olyan jó lenne
ha átölelne valaki.
Jó lenne mindig
hitet adni hitetlenek.
Olyan jó lenne
mindig tenni valamit.
Olyan jó lenne
mindig szeretni valakit.
Olyan jó lenne
hitet adni, hit helyett.
Olyan jó lenne
mosolyt adni sírás helyett.
Álmokat adni
álmok helyett, - szeretetet,
igazakat.
Szeptember
A szeptemberi fény
ezer képpel néz le rám.
Csodálom a színeket,
a tarka-arany ragyogást.
Bronzbarna ligetek
itt-ott vörös ruhát öltenek.
Tarka lomb-esők
köszöntik az őszülő
szeptembert.
Néhol még felcsillan
a remény, mosolyt ölt,
kacérkodik a vénasszony.
Most szednėk tarka
bíborló levél-esőt,
gyűjtögetném illatos,
sápadt leveleim.
De felkapja őket
langyos szellő, s elkapnám
de nem érem utól.
Most maradnak a szavak,
maradnak a versek, és
elsiet az ősz, aztán újra
itt a tavasz, a nyár.
Még tarka levél-esőt melenget,
aztán maradnak a szavak -
szedem színes betű-leveleim.
Zsong-bong a világ
Olyan csönd van most,
hogy szinte hallom
a nyári szellő
könnyes jajait ,
Szelíd rózsáknak
mosoly-dalait.
És szinte hallom,
ahogy a lepkék
kitárják szárnyukat,
táncot létének
a nyári légben.
Zizzen falevél,
és egy könnyű dalt
suttog odafent.
Ideér hozzám
távoli, kéklő
erdők sóhaja.
Axkonnyű légben
zsong-bong a világ,
szárnyat bont, jajong,
lágyan fuvoláz.
Csak toporgok
Egyhelyben toporgok,
mint kalitkába zárt világ.
Egyhelyben toporgok,
és nem jutok már sehová.
Egyhelyben toporgok, -
eddig mindig csak rohantam.
Egyhelyben toporgok,
és nem vagyok sehol - soha.
Végső búcsú
A januári télben
ezer csillag, ezer
hó esett a Péterfia
utca csöndjère.
Ezer csillag várta
a jöttödet, csöndben,
magányban, távol a
világ összes zajától.
Jöttél, - s a világ más
lett, szebb, jobb, megnyugtatobb...
Voltak jó, s szép perceink...
Emlékszel? Néztük a sok-
sok csillagot, azóta
sem tudom melyik a
mi csillagok, a fénylő
csodás göncölszekér...
Most augusztus van, -
hiába nevét a nap, s hold,
már nincs miért, nem vagy
itt velünk...
Most szél lenget a fákat,
sóhajt minden levegőért.
Hiányzol! Hol vagy most?
Voltak féltve őrzött titkaink,
ez már örökké enyém marad!
Enyém, mindörökké minden!
Enyém lett a sok-sok perc,
sok óra, sok-sok év és
minden, ami a miénk volt.
Szerettelek, - szerettél ,
a végső percig együtt
voltam Veled!
Magány
Összehúzom
magam kicsire,
magam vagyok
gondolataimmal.
Semmire sem jutok,
összehúzom magam,
takaróm magányával.
Összehúzom
magam, - maganyommal....
Semmim sincs, -
magam vagyok, -
magányommal.
Rád gondolok
Folyton- folyvást rád
gondolok, - szél lebben,
esőcsepptől csillan falevél.
Mosolyom rászáll
faradt ágra, vissza
mosolyog és egy édes
dallamra táncot rop.
Szívem mosolyra gyúl,
fáradt arcom folragyog.
Itt vagy velem, ezt
te sem tudhatod, -
nem ismered még a dalt,
amit adok neked.
Most itt vagy velem,
- te meg én és
- a lelked elér a szívemig?
Emlékeim
Sok minden
eszembe jut, - rég
voltam gyerek....
De most velem
van, akit szeretek,
-emlékeimben...
Olyan, mint én,
most elhomályosul
minden, a tekintet...
régi gyerekkor,
otthon, - varázskor...
Elmélkedés
Most egy júniusi
estén csak
haza gondolok...
régi gyerekkori
álmok, - mind-mind
itt vannak, előjönnek...
Viragoskert, tornác
nagyanyám, és
nagybátyáim mosolya,
a csengeri emberek
közvetlensége,
az őszinteség minden
arcon!
Egy kicsit
otthon vagyok!
Szeress!
Szeress, de ne titokban,
és két lélek között,
határok nélkül, ha lehet!
Szeress, amikor süvít a szél,
és korbacsolja nyilával a tengert,
szeress, amikor tűz a nap,
szeress, amikor tiltanák,
szeress, - tudod, hogy hogyan!
Szeress, amikor virágzik a tavasz,
szeress, őszinte mosollyal
az arcodon, "probléma nélkül ".
Szeress úgy, hogy te vagy és én vagyok,
szeress csöndben, távol
a világtól, ahol
ketten vagyunk, - Te és én.
Mondd milyen?
Mondd, milyen
a te világod?
Hogy süt ott a nap?
Mondd, mit csinál
ott az ember,
ha szomorú,
és egyedül van?
Mondd, mit csinál
ott az ember,
ha szeret és
nem szeretik?
Mondd, mit csinál
ott az ember,
ha sikít a csönd?
-Én elmennék
a vilagodba,
ha mosolyt látnék
szomorú arcokon,
csillámló tengert,
üszkös habok helyett,
örömzenét a parton,
illatozó narancsligetet, -
mosolyt az arcodon.
Letérdel a csönd
Az ég már bíborban
úszik , űri csönd vesz
körül, sehol egy hang.
Egyre sötétebb lett.
Tücskök hegedülnek,
szentjánosbogarak
világítanak lent,
csillagok kigyúlnak,
és itt a lábam előtt
letérdel a csönd.