" A vers a szeretet nyelve."

(Gyurkovics Tibor)

Hontalanság

 

Hontalan vagyok, 

de gondolatban 

mégis otthon.

Nincsenek határok,

kilométerek. 

Hontalan vagyok,

de hazámban 

otthon, magyarként.

Itt nem tudják 

hol van a Duna,

Budapest, Cegléd,

vagy a cívis Debrecen.

Itt nem értik szavam,

nem tudják  mi az,

hogy magyar.

Nem tudják hol

kanyarog a mi Tiszánk.

Nem tudják ki volt

Ady vagy Móricz Zsigmond. 

Itt hontalan vagyok,

de gazdagabb ezer,

meg ezer érzésnél. 

Gazdagabb mindennél,  -

magyar vagyok

a vak idegenben.

 

 

 

Holt virágok 

 

Csúfos októberi  szél 

libbenti függönyöm

selyem-fehér fátylát.

Emlék-dalt dúdol, öröm-

illat árasztja szobám

néma-bús szegletėt.

A kék  égre révedek,

és felsajdul közönyös.

Már  csak egy holt virág

dúdol, a torkom berekedt.

 

 

 

"Ha veled vagyok, a szívem énekel "

 

Énekelj,

minden percben, 

kergesd el,

űzd  el messzire

a sápadt 

felhőket. 

Hozz mosolyt, 

kék eget, 

csillámló tengert!

Hozz virágos 

réteket!

-Most maradj itt...

dúdolj  csöndben

csak nekem!

Énekelj,  -

ne hagyd abba

sosem, - hadd

énekeljen 

az én szívem is.

 

 

 

Akarsz-e velem tavaszt nézni?

 

Akarod-e velem csodálni

a tavaszi virágok szirmait?

Akarod-velem nézni 

a hűvös,  esti naplementét, 

ahogyan vízparton átborul,

alkony-bíbort fest a víztükörre?

Akarsz-velem tavaszt nézni?

Akarod-e érezni velem

a levegőből  áradó  lágy,

illatos zenét?  Akarod-e

hallani, ahogy zümmög ezer

cserebogár  kitárt  szárnyakkal?

Akarod-e csodálni velem

a tengerek hullámzó  ritmusát, 

és ahogy a trillázó  fényben 

ránk nevét a nap, a föld, az ég...

 

 

 

Magány 

 

Lent az utcán rohan, 

fut az élet!

Itt magam vagyok,

élettelen...

 

Itt csak a csend

ami fáj,  s átölel 

kíméletlen!

 

Visít a csönd,

sikít a fájdalom.

 

 

 

Csengeri álom 

 

Álmomban  messze jártam, 

láttam a rég elméletet

hűvös  tornácos, viragoskertet.

Éreztem az almáskertek illatát,

a Kossuth utca néma csöndjét,

a csengeri emberek mosolyát. 

A kora reggel  különös varázsát, 

mikor útnak indulnak az emberek,

ki,-ki teszi a dolgát. 

Nagyanyám  hozzá a friss tejet,

illata valósággal megbabonáz.

Látom  a tiszta szoba sötètjét,

különös,  titokzatos varázsát,

amikor néha-néha  beosontam.

Érzem Nagyanyám  főztjėnek  illatát,

még most is évtizedek

távlatából- kétezer kilométerre...

A szőlőlugassal  befőtt tornác

gondolataim, elmélkedéseim színhelye.

Még  most is érzem számban 

a szőlő  ízét  - másutt nem terem ilyen.

Látom a hazatérő teheneket.

Nagyanyám készülődik, - sajtár,

köcsögök sorakoznak az asztalon.

Lassan csönd honol a csengeri  tájra, 

elfaradt ember, állat.

Csönd van, béke van, valóság 

volt, - álom lett minden.

Szép, régi gyermekkori valóság.

Most fájó, -kegyetlen emlék!

 

 

 

Zápor 

 

Függönyként hull, záporok,

reszketve bólogatnak

a fák, köszöntik  a

hűst hozó, lágy esőt.

Beszippantom a levegő 

foldszagú illatát.

Nem hasonlítható 

szinte semmi ehhez.

Már nagyon hideg van.

Elbújik minden madár,

a kukoricatábla

megadóan integet

a világnak. A távolban

az erdők zöldje  kékbe

öltözött. Himbálódzik

kecsesen az akác, 

táncot jár a zenére.

Az égi zongora vad

etűdöket játszik.

Fuvolája csöndre és 

kedves mosolyra inti.

 

 

 

Ennyi

 

Papír, toll a kezemben,

szó  a szívemben...

Ez maradt, s ez mindenem!

 

 

 

Írnék 

 

Írnék q világról, 

de nem szól a dalom.

Csak a tollam fogom

bėnuló kezemben.

Néma minden minden szó,

nem minden jaj,

nem ér  el sehová. 

Jajgat a hangom...

Írnék  a világról, 

nevető arcokról.

Nem kell háború, zord-

hideg. Csak szóljon 

a dal, legyen hangos 

a nevetés. Most

ülök  itt bénán, 

Írnék  egy csodás, 

gyönyörű  álmot, 

ahol szetetet-

virág nyílik, és 

egymás kezét  fogják 

az emberek. Mindegy

hogy fekete, vagy 

fehér.  Mindegy, hogy 

öreg  vagy fiatal. 

Csak mosoly legyen az

arcokon. Ne láss 

sīró nagymamát, 

zokogó gyermeket.

Az én fegyverem 

a tollam, a szavam.

Nem láttok, - kérek!

Töröld  le könnyeit 

a nagymamája,

segíts az eltévedt, 

sīró gyermeken!

Nyíljon szív-virág

lelkedben, - kezedben.

 

 

 

Álmodj velem

 

Álmodj velem nyarat,

hosszú- hosszú utazást.

Álmodj velem kék eget,

 sűrű aranysugarat,

mámoros dalokat,

zöldellő  réteket, 

barázdát a földeken.

Álmodj velem szerelmet,

fájó,  - boldog ölelést. 

Álmodj velem barna-

bársony,  csúcsos hegyeket,

Álmodj velem nyugalmat,

cikázó fellegeket.

Álmodj mosolyt, s rózsát, 

szomorú arcomra.

 

 

 

A csönd dala

 

Hallottad már csak egyszer,

ahogy a csönd  szól?

Amikor sikolt, üvölt, jajgat,

húsodba tép  és csak sír, sír...

Hallottad már a csöndet,

ahogy két kézzel simogat,

s lágy dalt dúdol neked,

és láttad már, ahogy bûs szemeivel

rād néz kérlelőn, esengve?

Hallottad-e már  bánat-dalát, 

ahogy zokog ott bent, a szívben?

 

 

 

Idegen tavasz

 

Itt olyan zord, 

iidegen tavasz.

 Virág sem nyílik, -

madárraj rikoltoz

ott fönn a légben.

Szürke felhők hadakoznak,

kergetik, űzik a

tavaszi álmokat. 

Itt lefagynak a virágok, 

nem integetnek nárciszok,

csak fagyos szellő morog,

zúgolódik magában.

Itt nem nyílnak virágok,

nem susognak a lombok

a könnyű tavaszi légben.

Itt megöl a hervadás,

elemészt a semmi.

 

 

 

Dr. Dávid József  (Csitesz)

 

Eszternek üzenet

 

Most a hónap  14. napja van,

megöljem magam, vagy mások

ölnek  meg boldogan?

Nem hajtok fejét Ámán  előtt!

Nem érdekel,  hogy ki mit tett,

én büszkén állok saját Istenem előtt,

veled együtt nem hajtok fejét

írástudó farizeusok  előtt!

Szeretlek téged és

szeretek minden nőt,

ha Belgiumban elállt  már

az a ronda eső, 

küldjél ismeretlenül is egy lapot,

és létezem ezt a szakadt esernyőt. 

Nem baj,ha szép mosolyt is küldesz el,

erre Ámán úgyis majd felel,

nem tetszik neki, hogy

mi így együtt vagyunk, 

egyszerű  szavakból  építjük  a saját utunk, 

éld az életed,

én is azt teszem:

Ámán pedig menjen

az őt illető

priedesztàlra fel.

 

 

 

Üzenet

 

Hamis próféták  engem sem érdekelnek. 

Én csillagot hoztam,  napot,  - boldogan!

Fejem én sem hajtom meg a gaz Ámánok  előtt...

Az én Istenem itt, e földön jár, -

őszinte szavak,  szeretet...

Ha ez nem elég,  feszíttessen keresztre Ámán, 

hulljon vérem  a szavak, igazság  oltárán!

 

 

 

Magányos csillagok

 

Bámulom a fekete éjt,

a messzeségen  át egy

csillagszekérrel 

haza utazom.

Közben  évezredek 

jonnek-mennek,

kopar-jefes tereken

bolyongok. Magányos 

csillagok zokogják az

égi  fény-zenét.

Tűnődve figyelem milyen

Egyedül  vannak.

Nekik is fáj a csönd, 

nekik is fáj a magány?

 

 

 

Decemberi köd 

 

Sűrű köd  takarja

a decemberi tájat. 

Egy-két  kóbor  falevél 

búcsút int, -elsiet.

 

Csöndbe búrkolózik

a hangtalan némaság. 

De nézd csak! Lassan már 

kitisztul a világ.

 

A napsugár űzi,

kergeti messzire.

Fölszáll,  szégyenlősen 

becsukja szemeit.

 

Korai még  a tél, 

legyen még  fény, csillogás.

Örömzene,  kerti tánc.

Nem kell zord, hideg tél.

 

 

 

Októberi melódia

 

Az alkony busong,

elvirágzik a nap.

Sóhajt és sikít,

összehúzza magát, -

kacérkodik még, 

vissza-vissza néz. 

Lágyan  integet

minden falevél, 

könnyek közt játszanak 

egy halk melódiát.

 

 

 

A szívemben vagy

 

A szívemben vagy,

a szívemben élsz.

 

A szívemben vágy  -

a szívemben láz, 

 

a szívemben varázs,

a szívemben csók,  - báj 

van.

 

 

 

Egyszerű  közöny 

 

A pályaudvarról 

tovatűnő  vonat 

magával hordoz

némi vigaszt. 

 

De egyszer elsuhan, -

mi megmarad csupán,  

a fájdalmas kín,

közöny  - furcsa vágy.  

 

 

 

Otthon

 

Milyen jó lenne

most újra 

egyedül hinni

 

önmagam!

 

Milyen jó lenne

most újra 

szobámból nézni 

a várost!

 

Milyen jó lenne

most újra

érezni azt q 

lüktetést

 

mikor sikolt a

villamos!

Nálam  csönd honol, 

keserűn.

 

Nagytemplom, -a tér 

mind kedves!

Kínzó nélkülük.

Álmaim

 

mind otthon érnek. 

Minden ház, 

az ablakszemek

várnak rám!

 

A Nagyerdő  bús, -

szomorú

gesztenyefái 

elhiszik, -

 

hogy egyszer haza

kell mennem

álmokat szőni,

újra  hinni!

 

És eltemetni

minden mást, 

mi bánt,  keserít, 

esőt hoz.

 

Milyen jó lenne

most újra

otthon  anyámmal, 

húgommal.

 

Milyen jó lenne 

most újra 

egy apró kis fényt 

keresni,

 

aki hazavisz

fėnyszárnyán,

felröpít,s mire

fölébredek, magamhoz

ölelem a VÁROST!

 

 

 

Csönd 

 

Csönd van,

nagyokat hallgat

minden fa.

Magam

vagyok veled,

s a libbenő széllel,

bennem vagy egészen, 

a zokogó  fénnyel!

 

 

 

Csak szólj!

 

Szólj  és én ott vagyok,

őrzöm a mosolyod,

vigyázok rád csöndben, 

szótlanul  őrködöm!

 

 

 

Nyár 

 

Szédítő  ez a nyár,

aranybrokátot

önt a földre.

S a csillogó arany

szétárad 

testekben, s lelkekben.

Sehol egy árnyék, 

vakon bólogatnak

virágok,  fák.

Hunyorog a 

fényben a méla csend,

bárányfelhők 

úsznak a légben...

 

 

 

Tűnődés 

 

Az ablakomból 

az erdők  végtelenjét 

látom,  és 

piroslo háztetők  sorát. 

Engem itt nem lát 

senkisem,

nem tudják ki vagyok,

így írom verseim, -

közben a függönyön  át 

belibben egy lágy szellő.

 

 

 

A tengernėl

 

Az idő  fut velem,

átölel  a végtelen. 

Játszom  az aranyló 

nappal, és nézem 

ahogy rohamra 

indul a tenger.

Mindig újra és újra...

Köveken, homokon

ugrál  és átölel 

és elragad

játszi fénye. 

A lemenő nap

fényében  aranyban 

úszik a tenger.

 

 

 

Fényzene 

 

Leszáll  az este,

bíborban úszik

az ég  alja.

Olyan csönd van

körülöttem...

Libben egy halk

szellő,  - fényzenét 

játszanak égő 

csillagok...

 

 

 

Verseim

 

A világtól távol  egy csendes

szobában  írom verseim.

Hazámtól távol egy idegen

ország ismeretlenjében.

Az én verseim nem az álmok 

kusza végtelenjéből, hanem

a valóságom  szigorú

törvényeiből, előre

megrajzolt rendjéből, előre

megtervezett képeiből 

születnek. A múlt  romjait

elfeledve építek  egy

szebb jövőt, ahol nincs hazugság, 

gaz cselszövés, csak szeretet.

Ahol majd megfogod a két kezem, 

én mosollyal felelek neked.

De most még a tűz és a jég 

szörnyű nagy csatát  vívnak velem.

Még  most  hiába  énekelek 

szó-virágokat sziveknek.

Hiába állok ki a fényre,  

a katedrális  tetejére

üvöltve, hogy hallgassátok 

meg a dalom, álljatok már meg!

Nem kell acsarkodás és mocskos

hazugság! Nézz  embertársad

szemébe őszintén,  tisztán!

 

 

 

Hajnalodik

 

A hajnal ébren talál, 

bámulom a lusta hold 

hogyan menekül el.

A csönd nagyokat ásít, 

de én itt vagyok még, 

nem alszik a lélek, 

nem alszik a test sem.

Ébren figyelem a város 

halk zaját,  a hajnal 

ébredő  neszeit. Nézem 

a világosodó messzeséget, 

ahogy percről-percre 

eltűnik lomhán a sötétség. 

Új nap virrad,  - talán szebb...

 

 

 

Lélekszonáta

 

Nemcsak a szívem énekelne,

kék  szemeim vad örvenyei is

dalra fakadnának, kezeim

tíz ujjai eljátszanák csöndben

 

a lélekszonátát neked, de

de zongorám nem engedi játszani

a dalt, nem szól.  Nincs már segítség. 

Énekelnék fényben, sötétben, 

árnyékban! Énekelnék, de nem

kell a dal. Vak vagy, hitetlen,

süket. Hiába énekelek,

visszhangom nem ér el hozzád, 

nincs segítség, nem akarod már. 

 

 

 

Enyhülés 

 

Elmélázok  csöndben, 

szél  fúj  az arcomba,

zokog, sóhajt  minden

virág. Csöndben várja 

az esőt,  megnyugvást. 

Halkan szitál

az eső. Megtisztul

a világ. Átölel 

a fény,  végtelenként

összeolvad bennem

szeretni - szeretve 

lenni utáni vágy. 

Ez most itt a béke 

csöndes kis szigete.

Már  nem sír a világ 

az enyhülés után. 

Már nem lüktet,  - jajong

esőt kérve  fájón

a sok fa, s virág. 

 

 

 

A világ gyermekei

 

Egy apró  gyermek mosolyában

te köszönöm vissza

a rég  elfeledett múltból. 

Eszedbe jut a sok

önfeledt játék,  misztikus mesék. 

Hagyd hogy folytassák  a játékot, 

A te félbehagyott,

múltba  veszett álmaid!

Hagyd játszani  a világ 

csillagszemű óriásait!